Barátság

Barátság

Eredeti író: Cielja
Eredeti cím: Caring
A történet angolul itt.
Megjegyzés: Jeremy - Kol
Kol és Jeremy Denverben vannak.




Kol leparkolta kocsiját a helyi középiskola előtt, ahova azért ment, hogy felvegye újdonsült barátját. A 16 éves fiú éppenséggel nem volt igaziból a barátja, de Kolnak úgy kellett tennie, mintha tényleg törődne vele. Niklaus küldte őt ide Denverbe, hogy figyelje a srácot, ha esetleg a Salvatore fivérek bepróbálkoznának valamivel. Szóval Kol most babysittert játszhatott testvére kérésére.
Fejét a fejtámaszra döntötte, majd vett egy nagy levegőt és lehunyta szemét, még mielőtt kiszállt volna az autóból.
Elhagyva az autót, hirtelen a közelben álló leányzók tekintetét magára vonta. A legtöbben rebegtették szempillájukat és igyekeztek nagyon csábítóan mosolyogni rá. ’Talán később elszórakozhatnék velük’ gondolta Kol, miközben hátát nekivetette az egyik oszlopnak, ami szembe volt az iskola bejáratával.
Még kintről is hallotta, hogy megszólalt a csengő, jelezve, hogy mára vége a tanításnak. Pár pillanat múlva egy hatalmas csorda diák özönlött ki az iskolából, köztük volt Jeremy Gilbert is. Kol felvillantott egy széles álmosolyt és odament üdvözölni a barátját.
- Szevasz, Jer. Készen állsz az edzésre?
- Naná! Jó látni téged haver! - mondta Jeremy lelkesen és felemelve egyik kezét egy ötöst adott Kolnak.
A hasonmás testvére őt Cole Millerként ismerte, aki a helyi főiskolára járt, és amikor csak ideje engedte a közeli pályán baseballozott.
Visszacaplattak a kocsihoz, majd beszállva Kol egy doboz kólát dobott Jeremynek a hátsó ülésről.
- Fogadok, hogy ma sikerül egy hazafutás! - mondta Kol vigyorogva.
- Haver, ahhoz többet kéne gyakorolnod - cukkolta Jeremy.
’Ha akarnék akár ezer hazafutást is csinálhatnék.’ gondolta Kol. Igazán nehezére esett, hogy visszafogja az erejét és a képességeit, nehogy Jeremy rájöjjön, hogy új pajtása nem más, mint egy vámpír. Méghozzá nem is közönséges vámpír, hanem egy ősi, az ég szerelmére! Az ősnek sikerült kontrolálnia magát, még mielőtt úgy bevágta volna az ajtót, hogy az maradandó károsodást szenvedett volna. Unottan beindította a kocsit és a pályához indultak. Nem mintha megvetette volna a baseballt. Nem, igazából nagyon is szerette a játékot, már az 1845-ös évtől kezdve, amikor divatba jött. Éveket töltött azzal, hogy meccsről meccsre járt, sőt néha még ő is játszott a baseball legnagyobb csillagaival csak úgy poénból. De sajnos a mókának vége lett, amikor Niklaus úgy döntött, hogy Kol többet árt, mint használ és száz évre egy dobozba zárta. Miután visszatért a hosszas pihenőjéből azt hitte, hogy Klaus újra megpróbálja majd kivonni a forgalomból, de szerencsére bátyja türtőztette magát.
- Hé, haver, az utat figyeld! - kiáltott fel Jeremy mellette idegesen, amikor egy másik autó vezetője hangosan rájuk dudált.
- Ne aggódj! - mondta szórakozottan az idősebb és a mellette ülő tinédzserre vigyorgott.
- Jah, próbálok - meresztette szemét a forgalmas utcára a fiú és nagyot kortyolt az üdítőjéből. 

Tíz perc után megérkeztek a baseball pályára és az öltözőben átvették a melegítőjüket. Kol közben átkozta magát. Tudta, hogy óvatosabbnak kéne lennie. De ő sosem volt egy óvatos ember, viszont ha a fiúnak valami baja esik, biztos volt benne, hogy Niklaus számon kéri rajta. Igen, a teendők listáján az első helyre a „Legyünk óvatosak” tétel került. Ez talán attól is megóvja, hogy mások megpróbálják megölni őt újra és újra. Pedig ő csak szórakozni akart egy kicsit, semmi mást. De valahogy mások valamiért máshogy definiálták a szórakozást. Kol mindig is egy jóképű és aranyos fiatalembernek gondolta magát. Ő csak élvezni akarta halhatatlan létének minden percét! De a többi ember emiatt arrogánsnak, irritálónak és önzőnek titulálta. 

’Kit érdekel?’ gondolta Kol, nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla. Elvégzi ezt a munkát és kész. Felvette a bőrkesztyűket, magához vette az ütőjét, majd útközben odanyújtott egy baseball- kesztyűt Jeremynek.
- Na lássuk, hogy fogónak mennyire vagy jó - mondta széles mosollyal az ősvámpír és ütőjét lengetve a pályára lépett. Amikor elfoglalták a pozíciójukat, Kol párszor ütőjével megütögette a bázist maga előtt. - Gyerünk, Jeremy! Mutasd meg mit tanultál, amióta utoljára játszottunk! - szólt kihívóan a fiúnak, mire az összeszedve minden erejét eldobta a labdát. Kolnak könnyű volt eltalálni és simán elütötte a pálya végébe.
- Kint van! - kiáltotta Jeremy, és nevetve a labda után futott.
- Nem igaz, még mindig a határvonalon belül van! - kiabált utána Kol, visszatartva saját nevetését. Nagyon is élvezte ezt. Vicces egy meló volt.
- Hé, pajtás, nem cserélhetnénk pozíciót? Azt hiszem, nem vagyok nagyon fitt ma, bocs - jött vissza Jeremy lihegve és a fájó bordáit szorongatva.
- Rendben van. De amikor dobom neked a labdát, légy szíves legalább a tizedik alkalommal próbáld már meg eltalálni - cukkolta a fiút Kol, majd átadta neki az ütőt, ő pedig felvette a baseball-kesztyűt.
- Mindig olyan erőset dobsz! - magyarázkodott Jeremy és odadobta neki a baseball labdát. Kol gyors mozdulattal elkapta, inkább reflexből, mint figyelemből.
’Tudom, tudom, óvatosabbnak kell lennem.’ emlékeztette magát az ős. Máskülönben a fiú észreveheti, hogy újdonsült haverjában van valami fura.
Ahogy elérték az új állásaikat és készülődtek, Kol akaratlanul is de eltöprengett. Olyan finoman kellett dobnia a labdát, amennyire csak tudta, hogy Jeremynek esélye legyen elütni azt. Normális esetben Kol mást sem élvezett volna jobban, mint hogy olyan sebességgel dobja ellenfelének a labdát, hogy az követni se tudja a szemével és utána az ős nézhesse, ahogy a másik meglepődve pislog.
’ Nem, most nem lehet. ’ figyelmeztette magát a vámpír és eldobta a labdát. Jeremy elsőre elütötte azt, át egy másik pályára, ahol egy csapat diák gyakorolt.
- Király, sikerült! Láttad ezt?! Sikerült! - Jer majd kiugrott a bőréből örömében, de hirtelen ledermedt. Egy igen magas és izmos srác jelent meg a fejét vakargatva és nem nézett ki túl boldognak.
- Te voltál ez? - kiáltotta a Gilbert gyereknek és a fején éktelenkedő piros foltra mutatott.
- Bocsánat, nem akartam! - kért bocsánatot a fiú és tanácstalanul Kolra nézett, hogy most mit is csináljon.
’ Öregem, hogy ez mekkora egy tulok’ gondolta Kol a nagydarab fiút nézve. Már azon volt, hogy kivegye Jeremy kezéből az ütőt és a sráchoz vágja, aki most már közelebb jött. Talán még be is törné vele a koponyáját, csak hogy teljes legyen a folyamat. Ez a dagadt buldózer nem fogja megfenyegetni az ő haverját, arról gondoskodik.
- Miért nem jössz ide és mondod a képembe?! - szólt a srác Jernek és hangjából kivehető volt, hogy ez egy kihívás akart lenni.
- Miért nem jössz ide te, ha már elindultál? Gyere ha mersz! - kiabált vissza a fiú, de Kol a testtartásából látta, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan a harcot, inkább elmenekülne. Tipikus, amelyik kutya ugat, az nem harap esete…
- Oké, időt kérek! - szólt közbe Kol és kezeivel egy T-betűt formált. Lassan odasétált a nagydarab gyerekhez és végigmérte.
- Mit akarsz itt, te kis felvágós görcs? - kérdezte a tulok, majd fenyegetően közelebb lépett, megsértve az ős személyes terét. Kol sem volt rest és a fiú arcába hajolt, hogy farkasszemet nézzen vele.
- Azt akarom, hogy hagyd békén a haverom, és elfogadd a bocsánatkérését. Világos? - igézte meg a srácot a vámpír. A másik pislogott párszor, majd Jeremy felé fordult.
- Persze, én is sajnálom! - mondta, majd lassan visszatotyogott a társaihoz, akik csendben figyelték az eseményeket.
- Wáó, ez fantasztikus volt! Hogy csináltad? - képedt el Jer és elismerően Kolra nézett, aki lazán visszasétált hozzá.
- Hát, mondjuk úgy, hogy volt már dolgom máskor is ilyen gyökerekkel - válaszolta Kol és átvetette egyik karját a Gilbert fiú vállán.
Kol azon kapta magát, hogy Jeremy több neki, mint egy egyszerű munka. A srác hálás lehetett, hogy olyan nővére van, mint Elena, aki bármit megtenne, hogy megvédje testvérét. Kol ezt sosem tapasztalta és hiányolta is a saját családjából. Ők úgy gondolták, hogy ő képes megoldani mindent egyedül és nincs szüksége másokra. De most a legfiatalabb ős nagyon is jó úton volt, hogy találjon valami igazán értékeset… egy barátságot.